Quantumrun

KÉP HITEL: Quantumrun

A Közel-Kelet visszazuhan a sivatagokba: világháborús klímaháborúk, P8

David Tal, kiadó, futurista
@DavidTalWrites
LinkedIn

kedd, 09. - 15:2020

2046 - Törökország, Sirnak tartomány, Hakkari-hegység az iraki határ közelében

Ez a föld valamikor gyönyörű volt. Hófödte hegyek. Buja zöld völgyek. Apámmal, Demirrel szinte minden télen keresztül túráztunk a Hakkari-hegységben. Túratársaink különféle kultúrák meséivel elevenítenek fel bennünket Európa dombjain és Észak-Amerika Pacific Crest Trailjén.

A hegyek most csupaszon hevertek, túl melegen ahhoz, hogy még télen is hó keletkezzen. A folyók kiszáradtak, és a néhány megmaradt fát az előttünk álló ellenség tűzifába vágta. Nyolc évig Iled a Hakkari Mountain Warfare and Commando Brigade. Őrizzük ezt a vidéket, de csak az elmúlt négy évben kellett annyit beleásni, amennyit csak tettünk. Embereim különböző kilátóknál és táborokban helyezkednek el, amelyeket mélyen a Hakkari-hegységben építettek a határ török oldalán. Drónjaink átrepülnek a völgyön, túl távoli területeket pásztázva ahhoz, hogy máskülönben megfigyelhessük. Valaha az volt a dolgunk, hogy harcoljunk a megszálló fegyveresek ellen, és patthelyzetet tartsunk a kurdokkal, most pedig a kurdokkal együtt dolgozunk, hogy visszatartsunk egy még nagyobb fenyegetést.

Több mint egymillió iraki menekült várakozik a lenti völgyben, a határ saját oldalán. Néhányan Nyugaton azt mondják, hogy be kellene engednünk őket, de mi jobban tudjuk. Ha nem lennénk az embereim és én, ezek a menekültek és a köztük lévő szélsőséges elemek átvágnának a határon, az én határomon, és káoszukat és elkeseredettségüket a török földekre vinnék.

Csak egy évvel korábban, februárban közel hárommillióra duzzadt a menekültek száma. Voltak napok, amikor egyáltalán nem láttuk a völgyet, csak a testek tengerét. De még fülsüketítő tiltakozásaik, a határon túli átvonulási kísérleteik ellenére is visszatartottuk őket. Mosta elhagyta a völgyet, és nyugatra utazott, hogy megpróbáljon átkelni Szírián, de török zászlóaljakat talált, amelyek a nyugati határ teljes hosszában őrzik. Nem, Törökországot nem lepik el. Újra ne.

***

„Ne feledje, Sema, maradjon közel hozzám, és emelje fel a fejét büszkén” – mondta apám, miközben alig több mint száz diáktüntetőt vezetett ki a Kocatepe Cami mecsetből a Török Nemzetgyűlés felé. „Lehet, hogy nem tetszik, de mi népünk szívéért harcolunk.”

Apám kiskoromtól fogva megtanította öccseimnek és nekem, hogy mit jelent valóban kiállni egy ideál mellett. Harcát azon menekültek jólétéért vívta, akik a bukott Szíria és Irak elől menekültek. „Muszlimként kötelességünk, hogy segítsünk muszlim társainkon – mondta apám –, hogy megvédjük őket a diktátorok és a szélsőséges barbárok káoszától. Az Ankarai Egyetem nemzetközi jogának professzora hitt a demokrácia által biztosított liberális eszmékben, és hitt abban, hogy megosztja ezen eszmék gyümölcsét mindenkivel, aki vágyik rá.

A Törökország, amelyben apám nőtt fel, osztotta az értékeit. A Törökország, amelyben apám nőtt fel, az arab világot akarta vezetni. De aztán, amikor az olaj ára esett.

Miután az éghajlat megváltozott, olyan volt, mintha a világ úgy döntött volna, hogy az olaj pestis. Egy évtizeden belül a világ legtöbb autója, teherautója és repülőgépe árammal működött. Nem függött többé olajunktól, megszűnt a világ érdeklődése a régió iránt. Nem áramlott több segély a Közel-Keletre. Nincs több nyugati katonai beavatkozás. Nincs több humanitárius segély. A világ abbahagyta a törődést. Sokan üdvözölték azt, amit a Nyugatnak az arab ügyekbe való beavatkozásának végeként láttak, de nem sokkal később az arab országok sorra visszasüllyedtek a sivatagokba.

A tűző nap kiszárította a folyókat, és szinte lehetetlenné tette az élelmiszertermesztést a Közel-Keleten. A sivatagok gyorsan terjedtek, többé nem tartották vissza őket a buja völgyek, homokjaik végigfutottak a földön. A múlt magas olajbevételeinek elvesztésével sok arab nemzet nem engedhette meg magának, hogy a világ élelmiszerfeleslegéből megmaradt mennyiséget a nyílt piacon megvásárolja. Élelmiszerlázadások robbantak ki mindenhol, ahogy az emberek megéheztek. A kormányok buktak. A népesség összeomlott. Azok pedig, akiket nem ejtenek csapdába a szélsőségesek növekvő sorai, északra menekültek a Földközi-tengeren és Törökországon, az én Törökországomon keresztül.

Azon a napon, amikor apámmal vonultam, Törökország lezárta a határát. Addigra több mint tizenöt millió szíriai, iraki, jordániai és egyiptomi menekült lépett át Törökországba, túlnyomó állami forrásból. Mivel Törökország tartományainak több mint felében már érvényben van a szigorú élelmiszer-adagolás, a helyi önkormányzatokat fenyegető gyakori élelmiszerlázadások és az európaiak kereskedelmi szankcióival való fenyegetés miatt a kormány nem kockáztathatta meg, hogy több menekültet engedjen át jól taposott határain. Ez nem esett jól apámnak.

„Ne feledje, mindenki – kiabálta apám a dudáló forgalom felett –, a média várni fog minket, amikor megérkezünk. Használja az általunk gyakorolt hangharapásokat. Fontos, hogy a tüntetésünk során a média konzisztens üzenetet közöljön tőlünk, így kap hírt az ügyünk, így leszünk hatással.” A csoport éljenzett, török zászlókat lengetve és tiltakozó transzparenseiket a magasba emelve.

Csoportunk nyugat felé vonult az Olgunlar utcán, tiltakozó jelszavakat skandálva és osztozva egymás izgalmában. Miután elhaladtunk a Konur utcán, egy nagy csoport piros pólóba öltözött férfi fordult be az utcára előttünk, és elindult felénk.

***

– Hikmet kapitány – kiáltotta Haszad Adanir őrmester, miközben felrohant a kavicsos ösvényen a parancsnoki beosztásomhoz. A kilátónál találkoztam vele. "Drónjaink militáns tevékenységet észleltek a hegyszoros közelében." Odaadta a távcsövét, és lemutatott a hegyről a két csúcs közötti völgyben, közvetlenül az iraki határon túl. "Ott. Látod? Néhány kurd poszt hasonló tevékenységről számol be keleti szárnyunkon.”

Megforgatom a távcső tárcsát, és ráközelítem a területet. Az biztos, hogy legalább három tucat fegyveres futott át a menekülttábor mögötti hegyszoroson, sziklák és hegyi árkok mögé védve magukat. A legtöbben puskát és nehéz automata fegyvereket hordtak, de néhányan úgy tűntek, mintha rakétavetőket és aknavető berendezéseket szállítottak volna, amelyek fenyegetést jelenthettek volna kilátóhelyeinkre.

– Készen állnak a vadászrepülőgépek az indulásra?

– Öt percen belül felszállnak a levegőbe, uram.

A jobb oldalamon lévő tisztekhez fordultam. – Jacop, repítsen egy drónt az emberek tömege felé. Szeretném, ha figyelmeztetnék őket, mielőtt lövöldözni kezdünk.

Újra a távcsövön keresztül néztem, valami elromlott. – Hasad, észrevettél valami mást a menekültekkel ma reggel?

"Nem uram. Mit látsz?"

– Nem találja különösnek, hogy a sátrak nagy részét lebontották, különösen ebben a nyári melegben? Átpásztáztam a távcsövet a völgyön. „Úgy tűnik, sok holmijuk is be van csomagolva. Terveztek.”

"Mit mondasz? Gondolod, hogy rohanni fognak minket? Ez évek óta nem fordult elő. Nem mernék!”

A mögöttem álló csapatom felé fordultam. – Figyelmeztesse a vonalat. Azt akarom, hogy minden kilátó csapat készítse elő a mesterlövész puskáját. Ender, Irem, lépjen kapcsolatba a cizrei rendőrfőnökkel. Ha valaki továbbjut, városa vonzza a legtöbb futót. Hasad minden esetre lépjen kapcsolatba a központi parancsnoksággal, és mondja meg nekik, hogy azonnal ide kell repülni egy bombázószázad.

A nyári hőség fárasztó része volt ennek a feladatnak, de a legtöbb férfi számára le kellett lőni azokat, akik elég kétségbeestek ahhoz, hogy átvágjanak határ – férfiak, nők, még gyerekek is – volt a munka legnehezebb része.

***

– Apám, azok a férfiak – rángattam meg az ingét, hogy felhívjam a figyelmét.

A vörös ruhás csoport ütőkkel és acélrudakkal mutatott ránk, majd gyorsabban elindult felénk. Az arcuk hideg volt és számító.

Apa megállította a csoportunkat a láttán. – Sema, menj hátrébb.

– De apa, én akarom- ”

"Megy. Most." Hátrébb lökött. Az elülső diákok maguk mögött húznak.

– Professzor úr, ne aggódjon, mi megvédjük – mondta az egyik nagyobb diák a fronton. A csoportba tartozó férfiak a nők előtt nyomultak az élre. Előttem.

„Nem, mindenki, nem. Nem fogunk erőszakhoz folyamodni. Nem ez a mi utunk, és nem erre tanítottam neked. Itt ma senkinek sem kell megsérülnie.”

A vörös ruhás csoport közeledett és kiabálni kezdett velünk: „Árulók! Nincs több arab! Ez a mi földünk! Hazamenni!"

– Nida, hívd a zsarukat. Amint ideérnek, már úton leszünk. Időt nyerek nekünk.”

Tanítványai ellenvetése ellenére apám előresétált, hogy találkozzon a piros ruhás férfiakkal.

***

Felügyeleti drónok lebegtek a kétségbeesett menekültek tengere felett a völgy teljes hosszában.

– Kapitány, ön élő adásban van. Jacop átnyújtott nekem egy mikrofont.

– Irak és a szomszédos arab államok polgárai figyelem – dörrent a hangom a drónok hangszóróiból, és visszhangzott az egész hegységben –, tudjuk, mit terveztek. Ne próbálja meg átlépni a határt. Aki átmegy a felperzselt föld vonalán, azt lelövik. Ez az egyetlen figyelmeztetés.

„A hegyekben rejtőzködő fegyvereseknek öt percük van, hogy induljanak délnek, vissza Irak földjére, különben drónjaink lecsapnak rátok.-"

Több tucat aknavető lövés dördült az iraki hegyi erődítmények mögül. A török oldalon nekiütköztek a hegynek. Az egyik veszélyesen közel csapódott a kilátónkhoz, megrázta a talajt a lábunk alatt. Sziklacsuszamlások záporoztak lent a sziklákon. A várakozó menekültek százezrei rohantak előre, és hangosan ujjongtak minden lépésnél.

Ugyanúgy történt, mint korábban. Átkapcsoltam a rádiót, hogy a teljes parancsomat hívjam. – Ő Hikmet kapitány minden egységnek és a kurd parancsnokságnak. Célozza meg a harci drónokat a fegyveresek ellen. Ne hagyd, hogy több aknavetőt lőjenek le. Aki nem pilóta drónt, kezdjen el lőni a talajra a futók lába alatt. Négy percbe fog telni, amíg átlépik a határunkat, így két percük van, hogy meggondolják magukat, mielőtt kiadom az ölési parancsot.

A körülöttem lévő katonák a kilátó széléhez futottak, és parancs szerint lövöldözni kezdenek mesterlövész puskáikkal. Ender és Irem VR-maszkjaik voltak, hogy irányítsák a vadászrepülőgépeket, miközben fejük felett rakétáztak a déli célpontjaik felé.

– Hasad, hol vannak a bombázóim?

***

Az egyik diák mögül kikukucskálva láttam, hogy apám kirántja a ráncokat a sportkabátjából, ahogy nyugodtan találkozik a vörösinges ifjú vezetőjével. Felemelte a kezét, tenyerével, nem fenyegetően.

– Nem akarunk semmi bajt – mondta apám. „És ma nincs szükség erőszakra. A rendőrség már úton van. Ebből semmi több nem kell."

– Bassza meg, áruló! Menjen haza, és vigye magával az arab szeretőit. Nem hagyjuk, hogy a liberális hazugságai tovább mérgezzék embereinket.” A férfi piros inges társai támogatva ujjongtak.

„Testvérem, ugyanazért harcolunk. Mindketten-"

„Baszd meg! Van elég arab söpredék hazánkban, elveszik a munkánkat, eszik az ételünket.” A piros ingesek ismét ujjongtak. "A nagyszüleim éhen haltak a múlt héten, amikor az arabok ellopták az ételt a falujukból."

„Őszintén sajnálom a veszteséget. De török, arab, mindannyian testvérek vagyunk. Mindannyian muszlimok vagyunk. Mindannyian követjük a Koránt, és Allah nevében segítenünk kell a rászoruló muszlim társainkat. A kormány hazudott neked. Az európaiak felvásárolják őket. Bőven van földünk, bőven elegendő élelem mindenkinek. Népünk lelkéért vonulunk, testvér.

Nyugat felől rendőrszirénák üvöltöttek, ahogy közeledtek. Apám a közeledő segítség hangja felé nézett.

– Professzor úr, vigyázzon! – kiáltott rá az egyik tanítványa.

Soha nem látta, hogy a rúd a fejéhez lendült volna.

"Apa!" Sírtam.

A diáklányok előrerohantak és felugrottak a piros ingekre, zászlóikkal és tábláikkal küzdöttek ellenük. Követtem, és apám felé rohantam, aki arccal lefelé feküdt a járdán. Eszembe jutott, milyen nehéznek érezte magát, amikor megfordítottam. Folyton a nevén szólítottam, de nem vette fel. Szeme káprázott, majd utolsó lélegzetvételével lecsukódott.

***

– Három perc, uram. A bombázók három percen belül itt lesznek."

A déli hegyekből több aknavető is lőtt, de a mögöttük álló fegyveresek hamarosan elhallgattak, ahogy a vadászrepülőgépek szabadjára engedték rakétájukat és lézeres pokoltüzüket. Eközben a lenti völgyre nézve a figyelmeztető lövések nem tudták elriasztani a határ felé áramló millió menekültet. Kétségbeesettek voltak. Ami még rosszabb, nem volt vesztenivalójuk. Kiadtam az ölési parancsot.

Volt egy emberi pillanatnyi tétovázás, de az embereim a parancsnak megfelelően tettek, és annyi futót lőttek le, amennyit csak tudtak, mielőtt elkezdtek volna tölcséren át a mi oldalunkon lévő hegyi hágókon keresztül. Sajnos néhány száz mesterlövész soha nem tudta megállítani a ekkora menekültáradatot.

– Hasad, adj parancsot a bombázószázadnak, hogy szőnyegbombázzák a völgy alját.

"Kapitány?"

Megfordultam, és láttam Hasan arcán a rettegést. Elfelejtettem, hogy nem volt a társaságomnál, amikor ez utoljára történt. Nem volt része a takarításnak. Nem ő ásta meg a tömegsírokat. Nem vette észre, hogy nem csak egy határ védelméért harcolunk, hanem azért is, hogy megvédjük népünk lelkét. A mi dolgunk az volt, hogy bevérezzük a kezünket, hogy az átlagos török soha többé ne tegye meg harcolni vagy megölni török társát valami olyan egyszerű dolog miatt, mint az étel és a víz.

– Adj parancsot, Hasad. Mondd meg nekik, hogy gyújtsák fel ezt a völgyet."

*******